A paranoia és a magánnyomozó árak

A minap ismét egy pszichológiai rendezvényen, pontosabban egy konferencián jártam. Hol máshol is járnék, hiszen alapszakos pszichológia hallgatóként bizony ki kell használni, amíg még az embernek van elég szabadideje részt venni ilyen eseményeken. A tanáraim is folyton erre biztatnak, mondván, ha ők annak idején, egyetemista korukban nem járnak el a hasonló programokra, akkor bizony ma jóval kisebb volna a tudásuk, és lehet, hogy a PHD-t meg sem tudták volna csinálni. Szóval igen, én ha tehetem, mindig eljárok ezekre.

A legutóbbi konferenciát egy nagyon kedves tanárom ajánlotta, leginkább azért, mert maga is részt vett, mint előadó. Ilyenkor a tanárok szeretik promózni a rendezvényeket, hogy ne érezzék úgy, hogy tök feleslegesen készülnek rá és tartanak előadást, ha úgyis csak azok a szakmabéliek lesznek ott, akik jó eséllyel úgyis tudják már, mit fognak hallani, és ők is csak azért vannak ott, mert muszáj egyfajta hivatás- vagy kötelességtudatból. De ha már vannak lelkes, fiatal hallgatók, akik önszántukból, szabadidejüket feláldozva is oda mennek, hogy végighallgassák a hosszas, tudományos szavakkal és erőltetettebbnél erőltetettebb viccekkel teletűzdelt előadásokat, akkor tudják, hogy talán nem teljesen érdektelen az előadásuk. Szóval, aki még nem volt konferencián, most sejtheti, hogy hogyan is festenek ezek. Egy csomó szakmabéli hallgatja az előadásokat, melyeknek a végén kötelező jelleggel kérdést tesznek fel az előadónak, hiszen illetlenség és sértő egyenesen, ha kérdés nélkül vissza engedik a helyére a prezentáló szakmabélit.

Na jó, talán kissé cinikusan festettem most le ezeket a rendezvényeket, pedig ennyire nem szörnyűek, sőt mi több, hallgatóként kifejezetten hasznos és informatív a legtöbb előadás. Csupán azon nevetek jókat, hogy ha van is egy szörnyű előadás, ami unalmas és jelentéktelen, a többi szakember nagyon hiteltelenül játssza meg ilyenkor az érdeklődését, és tesznek fel további kérdéseket, amelyekre persze lényegében senki sem kíváncsi. Ez a fajta modorosság nekem nem jön be. De ettől függetlenül nem ok nélkül járok előadásokra, nyilvánvalóan. Ha nem volna hasznos, nem pazarolnám ilyenekre a drága időmet.

A legutóbbi konferencián érdekes előadások voltak, volt egy férfi, aki a paranoiáról tartott előadást.

Nem mondom, sok érdekes téma volt, de azért a paranoia mégiscsak egy egészen nem hétköznapi téma, és erről még az egyetem falain belül is vajmi kevésszer esik csak szó. A paranoiás embert az jellemzi, hogy folyton úgy érzi, összejátsszanak ellene. Kényszerbeteg lényegében, kényszergondolatok gyötrik, aminek az alapja legtöbbször egyfajta félelem attól, hogy létezik egy terv, amelynek nem csak nem része, de kifejezetten az ő kárára született meg. Legyen ez emberek által kiötölt, vagy felsőbbrendű akarat, a sors keze, egy ilyen beteg mindig azt fogja feltételezni, hogy a legkülönfélébb események láncolata is ő ellene irányul.

Na, nekem rögtön eszembe is jutott egy barátom, akire ezek a jegyek tökéletesen ráillenek. Ugyanakkor persze a minimális paranoia mindenkit jellemez, és azt hiszem, még ő is az egészséges keretek között van. Hiszen végső soron az nem paranoia-e a fentiek alapján, amikor valami rossz történik velünk, legyen az bármi, véletlenül otthon felejtjük az esernyőnket a legnagyobb vihar napján, eltörjük kedvenc bögrénket, kiöntjük az innivalónkat, bármi; ilyenkor nem úgy reagálnak-e az emberek, hogy dühödten az ég felé emelik tekintetük, és arra gondolnak, hogy na, megvert engem is az Isten? Dehogynem. S akárhonnan is nézem, ez sem egyéb, mint annak a feltételezése, hogy egy felsőbbrendű hatalom, akarat kifejezett szándéka az volt, hogy te éppen aznap eltörd a bögrédet. Na jó, tudom, erős példa, és ez egészséges is, ezzel nem kell orvoshoz menni.

Még annak a barátomnak sem kell, aki eszembe jutott a paranoiásokról, pedig aztán ő már jócskán túltolja ezt a dolgot. Például egyszer egy buliban beszélgetni kezdett egy lánnyal, akiről aztán nem sokkal később kiderült, hogy amúgy a pasijával van a szórakozóhelyen, aki csak italért ment el. És igen, nem örült, amikor visszaért, és valahogy meg is fenyegette ezt a barátomat, de végül nem történt semmi, csak elmentünk onnét. De lényeg a lényeg, napokkal később ez a barátom folyamatosan attól tartott még mindig, hogy a nyomában van ez a fickó. Hogy biztos követte hazáig, tudja hol lakik, és el akarja verni, amiért nyomult a barátnőjére. Még az egyetemre se ment be néhány napig, hacsak nem mentem én is vele, mert attól félt, hogy elkapja az utcán.

Ez az egész már odáig fajult, hogy elkezdett utánanézni a magánnyomozó áraknak. Rájött ugyanis, hogy magánnyomozók nem csak a filmekben léteznek. Nem bizony. Nagyon is valóságos szakma, ami igazi szakértelmet igényel. A magánnyomozók ugyanis nemcsak hűtlen házastársak után nyomoznak, hanem komoly jogi és pénzügyi visszaéléseket derítenek ki, amihez elengedhetetlen a jogi tudás, a naprakészség, a felkészültség. Nekem is újdonság volt ez, amikor mesélte, mert alaposan utánajárt, a magánnyomozó árak kapcsán, hogy hogyan is kell elképzelni ezt a munkát a valóságban. Az árakról kiderült, hogy persze nagyban függ a munka jellegétől, hogy hol és meddig tart a nyomozó számára, de annak nagyon örült, hogy a leírtak alapján egy megfizethető összegről van szó. Egy olyan ügy a leírtak alapján, mint az övé, nem is kerülne túl sokba, így aztán a barátom egyre jobban beleélte magát a gondolatba. A magánnyomozó ugyanis vállal megfigyelést, ami egy rendkívül összetett és türelmet igénylő feladat, amely egyszerre igényel precizitást és profizmust. És bizony, ezt is tanulni kell. A tökéletes profizmus ismérve pedig az is, hogy a megfelelő technikai eszközök is a szakember birtokában vannak. Márpedig a honlap alapján ez a magánnyomozó igazi profinak tűnik.

Lényegében azonban hiába fontolgatta ezt a dolgot, szerencsére, mint mondtam, még az egészséges keretek között aggodalmaskodott csak, ezért belátta, hogy valószínűleg senki sem akarja megverni. Szóval nem kereste fel ezt a magánnyomozót, noha a honlapon leírtak nagyon meggyőztél arról, hogy ha valaha egy ilyen szakembert kellene felfogadnia, akkor mindenképp őt fogja. Nem mondom, kicsit furcsa élmény volt látni, hogy egy egyébként komolytalan fenyegetés mennyire erősen hatott rá, de persze valahol érthető is. Ezek az estei bulikon elcsattanó fenyegetőzések, szájkaraték mindig totál feleslegesek, és soha nem lehet tudni, kire hogyan hatnak.

Szóval ilyen dolgokon rágódom éppen, paranoián, magánnyomozókon meg egyebeken. Hogy mi ennek az oka? Az, hogy épp írnom kellene a műhelymunkám, amihez nagyon nem fűlik jelenleg a fogam. És ilyenkor bizony minden jobb programnak tűnik, mint a munka.