Úton jövet menet, és az ausztriai álás

Sokat vagyok úton, mert a munkám ezt kívánja meg. Persze a családom nem mindig viseli ezt túl jól, de annak is kell örülnöm, hogy van munkám.

Ma már azt gondolom, mindenki örül, ha van munkája, nem hogy még válogasson is. Ami pedig azt illeti, az sem mindegy, hogy ki mennyit keres. Nálunk egyedüli családfenntartó vagyok, így muszáj annyi pénzt előteremtenem, amennyi elég arra, hogy megéljünk, és a számlák is ki legyenek fizetve.

A családi élet

Már amikor megismerkedtünk  Andival, és akkor már kamionoztam. Egyik hétvégén a haverokkal elmentünk sörözni, és biliárdozni, ott ismerkedtünk meg. Andi ott dolgozott, a többiek már jól ismerték, hiszen nekik több idejük van beugrani egy egy sörre, mint nekem. Én már annak is örültem, hogy itthon vagyok.

Ez a szakma nem igazán egy család centrikusnak mondható, és a párkapcsolatok is előbb utóbb belefáradnak ebbe. Egyszerűen a távolság sok mindent megöl, akarva akaratlanul is. Valahogy mi mégis kitartottunk egymás mellett, jobban mondva Andi mellettem. Azt gondolom egyikünknek sem volt soha könnyű a helyzete, de neki talán most nehezebb, mint nekem…

A megismerkedésünk

Mint említettem, a haverokkal mentünk el szombat este sörözni. Nem terveztünk semmi különöset, csak hogy egy görbe estét összehozzunk. Már az is ritka számnak mondható, hogy találtunk olyan hétvégét, ami majdnem mindenkinek alkalmas volt. Én ugye folyton úton vagyok, van hogy hetekig magyar földre sem lépek…

biker-1151185_640Eleinte nem is nagyon beszélgettem Andival, csak miután Karcsi a haverom egy kicsit felöntött a garatra, és udvarolni kezdett neki. Hát, mi szét röhögtük magunkat rajta. A zenegépbe folyton számokat pakolt, és táncolni akart Andival. Persze ő dolgozott, ideje nem volt ilyesmire…

Az egész estét ott töltöttük, és a vége felé már sikerült pár szót is váltani, mire kezdett a forgalom csitulni, és az emberek szállingóztak haza felé. Ketten maradtunk Karcsival, nem akartam ott hagyni, nehogy ne keveredjen haza, ő meg hajthatatlan volt, hogy megvárja Andit, és hazakíséri. A végére persze nem lett belőle semmi, mert miután elaludt az egyik asztalnál, hívtam neki egy taxit, kifizettem a számlát, és hazavitettem.

Az első randevú

Ez után megint hetekig nem találkoztunk, mert nem voltam itthon. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe pár alkalommal, de olyan messze volt hogy én haza menjek, hogy inkább nem is foglalkoztam vele. Végül a találkozásunk a sorsnak köszönhető, mert valami nem volt jó a szerelvénnyel, így vissza fuvarban haza mentem, és az autó két hétig majdnem szervizben volt.

Ekkor volt lehetőségem újra bemenni, de ekkor már egyedül mentem, hogy legyen lehetőségem beszélgetni.

Persze ezek a helyek mindenre alkalmasak, csak nem a beszélgetésre. Végül megbeszéltünk egy másnapi pizzázást, ahol már nyugodtan volt lehetőségünk mindenről beszélni.

Ma is az utakon

Még ma is kamionozok, de már igen csak gondolkodom, hogy le kellene szállni róla, és otthon dolgozni, vagy kicsit más körülmények között. Igen csak nehéz távolt a szeretteimtől, főleg mióta Andriska megszületett. Szeretem amit csinálok, de lassan lehet döntenem kellene, hogyan tovább.

Ha már úgy is jövök megyek, múltkor pont Ausztriába kellett mennem, a főváros környékére, és a már fent említett Karcsi haveromat is kifuvaroztam. Hogy miért? Egy ausztriai álás interjúra jelentkezett. Ha már úgy is jöttem erre, mondtam neki elhozom, aztán majd haza meg hazajut valahogyan.